Nők az úton

Talán úgy véli, hogy Ön és szíve választottja már mindenről beszélgettek — de vajon megbeszéltek-e olyan kérdéseket, melyeken a házasság sikere múlhat? Élete párjával vajon mennyire illenek össze? És ezt miből tudná megítélni?  Csak azért mert mindketten mozirajongók és imádnak utazni nem jelenti, hogy hosszú és boldog házasság előtt állnak. Hát igen. Bevallom, hogy második férjem és én is pont ilyen pár vagyunk. De az elsővel sem beszéltünk meg semmit házasságkötés előtt. Adódott is ebből gond bőven. Például sok-sok év után derült csak ki, hogy első férjemnek nem vagyok igazán „jó felesége“, akinek társa könyvében köszönhetné meg, hogy támogatása nélkül sohasem tudta volna megírni. Ám sohasem kérdezte meg tőlem, hogy felvállalnám-e ezt a szerepet, mert akkor bizton rögvest nemet mondtam volna. És még jó sok lényeges kérdés nem tétetett fel, s marad ílymódon megválaszolatlan. Éppen ezért vetettem magam mohón a New York Times jelentős visszhangot kiváltott írására, mely tizenöt olyan kérdést dobott  a romantikus szerelem mámorától túlfűtött köztudatba, melyet a pároknak házasságkötés előtt tanácsos lenne egymással megbeszélniük (ld. keretes írásunkat). Döbbenten olvastam egyiket a másik után – bárcsak esküvő előtt kerültek volna elém! De jobb későn mint soha: bár első házasságom válással végződött, a másodikban még korántsem késő tisztázni egy-s-mást! Mielőtt bárki is azzal hárítana, hogy mindez nevetséges amerikai csacskaság csupán, tán nem ártana kicsit önmagunkba nézni. Én is megtettem, s az e cikkben megszólaltatott három feleség úgyszintén.

A magas válási statisztikákat figyelembevéve valóban igen fontos lenne, hogy az álomesküvő előtt a megfelelő kérdéseket tegyük fel egymásnak. Szakértők szerint a párok zöme közel sem ismeri olyan jól egymást mint ahogyan ők maguk gondolják. Gondoljuk csak meg: valójában nagyon keveset kérdezünk egymástól, azt is leginkább az első néhány randevún, s e kérdések is többnyire felszínesek, keveset árulnak el. Egy munkahelyi főnök az állásinterjún több és mélyrehatolóbb kérdést tesz fel mint akik egymással járnak, s esetleg egy életre össze akarják kötni sorsukat. A párok gyakran csak sodródnak kapcsolatukban, s menet közben tanulnak meg bizonyos dolgokat amikor a problámák felemerülnek – ám gyakran találják magukat nehéz helyzetekben amikor az improvizáció nem feltétlenül működőképes.

Becslések szerint a válások akár nyolcvan százaléka megelőzhető lenne ha a párok a szükséges kérdéseket feltették volna egymásnak. Ha valaki ílymódon rájön, hogy a jövőben mely ponton lehet párjával komoly nézeteltérése, akkor azt szerintük jobb esküvő előtt felismerni. Máskülönben szinte garantált az ütközés, a konfliktus, a veszekedés. Az ilyen kérdések megbeszélésekor sokan még  esküvő előtt ráébredhetnek, hogy munkálkodniuk kell a harmónia megteremtésén. Máskülönben erősen fenyegethet a válás réme. Egymás alaposabb megismerése során viszont lelkileg is közelebb kerülhetünk egymáshoz. Meglepő, hogy szerelmünkről mennyi mindent megtudhatunk, melyről korábban fogalmunk sem volt, s mindez kulcsfontosságú a közös élet harmóniájának megteremtésében.

SÁRA (újdonsült feleség): Nagyon sok házasság megy tönkre mert felszinesek a párkapcsolatok. Nem is annyira megbeszélni kellene a listán szereplő kérdéseket, mint inkább személyes beszélgetések során mélyebben megismerni a másikat, alapvetően össze kell, hogy csiszolódjunk egymással. Tapasztalatom szerint ez sokkal erősebb alap a gondok megoldására. Ha a párok kommunikálnának egymással, akkor közelebb kerülnének egymáshoz, s a felmerült gondokat is jobban tudnák kezelni. Különben sem házassággal kell kezdeni, előbb – én is ezt tettem kedvesemmel – együttélés során kell próbára tennünk magunkat, eközben úgyis előjönnek a problémák és kiderül, hogy mivel tudunk együttélni, s mivel nem. Úgy érzem a 15 kérdésből több is leginkább arról szól, hogy a másikat részben át akarom formálni, kordában akarom tartani. Ahhoz, hogy két ember eljusson odáig, hogy a házasságról beszéljen, ahhoz  kellene némi idő és együttélés. Ha valaki csak ugy bele akar ugrani egy házasságba, akkor az kösse fel a nadrágját! Tartja a mondás, lakva ismerhetjük meg igazán a másikat és magunkat is! Ami mindenképp kell: szeretet, kölcsönös tisztelet, bizalom, barátság, kitartás, őszinteség, pici magánélet, türelem, hit a másikban, egyéniség, és még nagyon sok apróság, amit inkább érezni kell, és nem megbeszélni.

VERA (néhány hónapja kötött házasságot): Most nyáron volt az esküvőnk, de már hat éve együttélünk Gáborral. Ilyen hosszú együttélés során már sok minden kialakult – mindazonáltal mi sok mindenben vagy már előre, vagy menetközben megállapodtunk. A gyerekvállalás kérdésében például mindketten egyetértettünk, de feszültséget jelentett, hogy én előbb akartam szülni mint ahogyan Gábor terveiben szerepelt. De meg tudtuk beszélni és  éppen most várjuk fiunk érkezését. Abban is megállapodtunk, hogy bár én több pénzt hozhatnék a családi kasszába, mégis én maradok otthon gyesen. Egyetértünk abban, hogy nem az anyagi szempont a legfőbb érték, hanem, hogy babánkat pici korában elsősorban én gondozzam, de Gábor is igyekezni fog, hogy munka után minél több időt tölthessen vele. Pénzügyeinket is közösen irányítjuk és megbeszéltük, hogyan képzeljük el közös életünk anyagi kérdéseit. Megállapodtunk hosszabb távú céljainkról, s hogy e célból havonta mennyit teszünk félre. Házassági szerződést is kötöttünk egymással, rögzítettük honnan indultunk. Ez feszültségmentessé teszi az együttélést, nincsenek a pénz miatt vitáink. Sokaknak szokatlannak tűnhet az egymás családja egészségét fírtató kérdés, de nálunk a baba tervezésekor ez is felmerült, mivel mindkét oldalon vannak egészségügyi problémák, mely születendő kisfiunkat érinthette volna. Ezért tehát elmentünk például genetikai tanácsadásra is. Most, hogy hamarosan szülők leszünk, sokat beszélünk róla, hogyan, milyen értékek mentén szeretnénk majd gyermekeinket nevelni. Sok fiatal család van körülöttünk, vonzó és elrettentő példát egyaránt látunk bőven, ebből merítkezünk, s ezek alapján beszélgetünk saját szülői értékrendünk kialakításáról. Az egyetlen nehézséget férjem édesanyjával való viszonyom jelenti, erre még nem találtunk közös megoldást, de erről is beszélünk. Engem szüleim kicsi koromtól kezdve önállóságra neveltek, viszont férjem édesanyja amolyan olasz típusú mama, ő irányítja a család életét, határozza meg mi a jó, mi a rossz. Tisztelem Gábor édesanyja iránti szeretetét, de önmagam sem szeretném feladni. Mivel mindenről tudunk egymással beszélni, optimista vagyok, hogy ezt a gondot is előbb-utobb megoldjuk.

ORSI (3 éve házas) – Bárcsak átbeszéltük volna ezeket a kérdéseket, de nem tettük! Sokkoló tapasztalataim voltak ugyanis, amikor párhónapos hónapos együttjárás után fejest ugrottam az együttélésbe, dehát nagyon szerelmes voltam. Maga a házasságkötés aktusa hat évvel később jelentéktelen epizód volt ahhoz  a drámai változáshoz képest, amit az együttélés elkezdése jelentett. A legyen-e TV a hálószobában kérdésen sírva nevettem. Ugyanis amikor összeköltöztünk és megérkezett a televízió, rögtön a hálószobába került és szerves részévé vált életünknek, ami nekem nem volt ínyemre. Este mindíg meg kellett néznünk a focimeccset meg a híradó több kiadását, még a totóeredményeket is. Néhány nap múlva úgy ereztem hogy legszivesebben kihajítanám a TV-t az ablaküvegen keresztül. Tiltakozásom ellenére semmi sem változott, ezt a kérdést mindenképpen meg kellett volna előre beszélnünk. Persze itt nem is csak arról volt szó, hogy a TV fizikailag hol van, hanem alapvetően arról, hogyan töltjük el közös szabadidőnket. hogy milyen kapcsolatunk minősége. Amíg össze nem költöztünk fogalmam sem volt, hogy Gábor szabadideje jelentős részét a TV előtt tölti. Ez az esetleg triviális részletkérdésnek tűnő dolog tehát nagyon jó kérdés mert messzire visz. Másik üközési pont köztünk a házimunka volt a közös háztartásaban. Mielőtt összeköltöztünk nem beszéltünk meg semmit, de rögtön utána amikor láttam mi van, azonnal felvetettem, hogy beszéljük meg, mert láttam, hogy mindent én csinálok. Innentől kezdve sok-sok éven át rendszeresen csináltunk beosztásokat de Gábor ezeket nemigen tartotta be. Legutóbb is megállapodtunk egy 65 (én) — 35 (Gábor) százalékos arányban, mivel ő többet dolgozik házon kívül mint én, és mégsem csinálta meg. Nem adom fel, de nagyon nehéz berögzött viselkedésmintákon utólag változtatni, különösen, ha összeköltözés előtt nem állapdtunk meg alapvető életviteli kérdésekben.

1) Akarunk-e gyerekekeket, s ha igen, akkor ki lesz  gondozásukért elsősorban a felelős?

2) Világosak-e anyagi céljaink, s ezekkel kapcsolatosan egyéni kötelességeink? A pénzköltéssel és takarékoskodással kapcsolatosan egyetértunk-e?

3) Beszéltünk-e arról, hogyan vezetssük közös háztartásunkat, megállapodtunk arról, hogy ki milyen házimunkát végez majd?

4) Egymás egészségi állapotával tisztában vagyunk-e? Ismerjük-e családjaink fizikai és szellemi egészségi állapotát, egészségügyi történetét?

5) Vajon párom kedves-e velem olyan mértékben, amelyet én elvárok?

6) Tudunk-e szexuális szükségleteinkről, vágyainkról nyiltan, őszintén beszélni egymással?

7) Lesz-e televízió a hálószobánkban?

Valóban odafigyelünk egymásra? Tekintetbe vesszük egymás nézőpontját, ötleteit, kifogásait?

9) Ismerjük egymás spirituális, vallási hovatartozását, szükségleteit?. Beszéltünk róla, hogy gyermekeinket milyen erkölcsi-vallási szellemben fogjuk nevelni?

10) Kedveljük és tiszteljük egymás barátait?

11) Kedveljük és tiszteljük-e egymás szüleit? Felmerült-e bennünk olyan aggodalom, hogy egyikünk vagy másikunk családja esetleg beavatkozhat majd párkapcsolatunkba?

12) Van-e bármi olyasmi amit bosszantónak találunk egymás családjában?

13) Van-e bármi olyasmi az életünkben, amit egyikünk sem hajlandó feladni a házasságon belül sem?

14) Ha egyikünknek olyan munka-karrier lehetősége adódna, ami miatt a másik családjától távoli helyre kellene költözni, akkor hajlandóak lennénk odamenni?

15) Elég erősnek érezzük-e egymás iránti elköteleződésünket, érzelmi kötődésünket a házasság nehézségeivel való megbírkózáshoz, bármily kemény kihívás elé állítsanak is?